A félsziget

 

– Hess! Hess! Húzzatok innen a fenébe! Büdös, tollas dögök! – üvöltött Doki, és zaklatott mozdulattal megrántotta a gázkart. Combja között a motorkerékpár ezerkétszáz köbcentije hörögve engedelmeskedett. A motor üveghangig felpörgött.

A madarak rikácsoló csapatban repültek fel az elhagyatott szélmalom vitorláiról.

– Na, végre – motyogta Doki.

Alig néhány órája érkezett a félszigetre, de már most utálta az új küldetését. Nehezére esett tudomásul venni, hogy az elöljárók így sarokba szorították, és kénytelen egyedül eltölteni az éjszakát ezen a barátságtalan helyen.

Dühösen és fáradtan meredt az előtte magasodó szürke kőépületre. A sötétkék felhőkkel borított alkonyati égbolt nem javított sem a látványon, sem a hangulatán.

A malomnak helyet adó, szigetnek aligha nevezhető földdarab a tóparttól néhány méternyire magasodott ki a sötét vízfelületből. Pont akkora távolságra, hogy egy olyan vacak kis hidat kelljen építeni a bejutáshoz, mint amin éppen állt.

A lassan hűlő alkonyati levegőben a vízfelszín piszkosfehéren párolgott, sejtelmesen takarta a partvonalat.

Doki gázt adott, a motor finoman megcsúszott, amikor a híd korhadt deszkájáról a szabálytalan kövekből rakott rövid útra ért. A szürke bazalt síkosan fénylett a lecsapódott esti párától.

– Már csak az hiányzik, hogy felboruljak – morogta magában, ahogy megtalálta az egyensúlyát.

Doki hajnal óta motorozott, és egyáltalán nem így képzelte el az estéjét. Most éppen a fogadóban kellene ízletes sültet vacsoráznia egy finom ital mellett, ehelyett egész nap csak pár csomagolt szendvicset evett. A szállásnak még a közelébe se jutott.

Megállt a komor épület bejáratánál. Leállította a motort, lehajtotta az oldaltámaszt, és óvatosan letámasztotta a járművet. Levette a bukósisakját. A tó felől érkező hűvös levegő átfújt vállig érő fekete haján, és néhány nedves tincset a szemébe sodort. Jól esett neki az esti csend. Hallotta a parti köveken csobbanó vizet, és a malmot körülölelő természet készülődését az éjszakára.

Vágyakozva pillantott vissza a fák között húzódó út világos szalagjára. Holnap kijutok – gondolta.

Ez volt az első küldetése a korszakváltó területekre, és már a második településen kudarcot vallott.

Doki természetesen tisztában volt a korszakváltó rendszer működésével, a választási lehetőséggel, de ő egy olyan városból indult gyógyító útjára, amely a tényleges jelenben élte mindennapjait. Habár a települések eldönthették, hogy az emberiség melyik korszakában szeretnének élni, a többség józanul a jelenben maradt. Azonban az észak-amerikai kontinens keleti részén, a tenger méretű tavak partja mentén néhány helység saját korszakot akart.

Az első, ahol két napja járt, az tizenkilencedik századi Dél-Európát választotta lakókornak. Ott jól telt az idő, Doki kellemes múltbéli időutazáson érezte magát, ahogy sétált az utcákon, és a korabeli rendelőben fogadta a polgárokat.

Továbbindulása előtt figyelmeztették, hogy legyen óvatos, ha eléri következő úti célját, de Doki nem vette komolyan őket.

Doki az ajtóhoz lépett, és ránehezedett a kilincsre. Meglepetésére a rozsdás fémzsanérok élesen nyikorogva, de könnyedén fordították a nehéz ajtót.

Belépett a félhomályba, pislogott néhányat, hogy a szeme hozzászokjon a fény hiányához. Semmit sem látott. Dühösen sóhajtott, majd visszalépett a motorhoz, és kivett egy elemlámpát az oldaldobozból.

– A rohadt életbe! – mondta ki hangosan. Szavai kongtak az üres helyiségben.

A fal mellett gabonával tömött zsákok sorakoztak. Ezeket ma már láttam egyszer – jutott eszébe a szekeres ember, akivel idefelé találkozott.

A hegyek oldalában kanyargó útról lenyűgöző látvány tárult az orvos elé. Az örökzöld bokrok között elterülő virágtakaró lila selyemként hullámozott a szikrázó víztömeg felől fújó szélben. A lökések néha a motort is megbillentették.

Azonnal észrevette a cammogó, egylovas szekeret. A motor hörögve lassult, amikor utolérte. A kocsin a kuporgó, barna rongyokba öltözött szakállas alak figyelemre sem méltatta.

– Jó napot kívánok! – szólította meg Doki, túlkiabálva a szelet és a motor berregését.

– Mit akarsz? – mordult rá az ismeretlen.

– A Spanyol-félszigetre tartok, messze van?

– Minek akarsz oda menni?

– Orvos vagyok.

A férfi végre ránézett, fekete szeme kivillant sötét bőrű arcából. A vonásai alapján a harmincas évei közepén járhatott.

A korszakváltó területek polgárai szabadon utazhattak a világban, de megjelenésük, ruházatuk olykor feltűnést keltett. Szabad mozgásukért cserébe kötelező volt számukra a rendszeres orvosi felügyelet. A Központ egyébként sok minden mást is ellenőrzött a települések működésével kapcsolatban, de Dokit az államigazgatási kérdések nem érdekelték.

Doki a műszerfalra pillantott, a GPS szerint a félszigetet már látnia kellett volna.

– Messze van még innen? – ismételte meg a kérdését.

– Én nem mennék oda a helyében – ingatta a fejét a férfi.

– Miért nem?

– Ma van az inkvizítori kikérdezések napja – válaszolt az ismeretlen, és gyorsabb lépésre nógatta a gesztenye pej lovat.

– Tényleg személyesen létezik az inkvizítor?

– Már hogy ne létezne!

– Mindegy, akkor is oda kell jutnom.

– Maga tudja – vont vállat a férfi.

Doki egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy gyorsan tovább hajt, és maga megkeresi a félszigetre vezető utat, de végül araszolva továbbgurult a szekér mögött. A férfi egykedvűen nógatta a négylábút.

Doki nem sokat tudott a szélmalmok gépészetéről, de a forgó tetőt felismerte. A fogaskerekek olajos barnán vicsorogtak rá a feje felett. A lámpa fénysugarában egy egér szaladt felfelé a bálványon. Doki összerezzent. „Ha akarsz, ott vizsgálhatsz is”– Aha, persze! Egér és orvosi rendelő. Legszívesebben puszta kézzel megfojtotta volna azt a bohócruhás idiótát.

A malomkő-páros melletti padon felfedezett egy viharlámpát. Ahogy megemelte, érezte az olaj súlyát a kis tartályban. Meggyújtotta a kanócot. A sárga, meleg fényben egészen otthonossá vált a helyiség.

Doki leült a tóra néző ablak alatti asztalhoz, és szórakozottan belelapozott a molnár könyveibe. A számok szabályosan sorakoztak egymás alatt. A pénzügyi elszámolásokat a Központ is felügyelte, de leginkább az inkvizítor személye hathatott ösztönzően a könyvelésre.

Amikor Dokit korábban az eligazításon tájékoztatták, először nem is értette, hogy a Központ miért engedett egy ilyen időszakot a rendszerbe. Az egész korszakváltás egy hatalmas kísérlet volt, hogy az emberiség újra megtalálja azt a kort, amikor egyensúlyban élt a természettel és önmagával. Doki a történelmi ismeretei alapján kételkedett abban, hogy egyáltalán létezett ilyen. Viszont azt biztosan tudta, hogy a középkor nem lehet a keresett időszak. A spanyol inkvizíció. Rémisztően sötét korszak. Vallási fanatizmus, kínzások, kínvallatások és hamis tanúzások szégyenletes évtizedei.

Akkor egy pillanatra el is gondolkodott, hogy visszautasítja a megbízást, amit egyik kollégája megbetegedése miatt gyanútlanul elvállalt. De mivel nem várta otthon feleség és gyerekek, így végül nem lépett vissza. Amióta végzett az egyetemen, gyógyítással foglalkozott, de ez volt az első útja a korszakváltó területekre. Ezek a települések minden tekintetben a választott kornak megfelelően működtek, vagyis az orvoslás, a tisztálkodás eszközei is megfeleltek a korabeli viszonyoknak. Csak úgy, mint az élelmiszerek. Ezért az utazás előtt speciális képzésen vett részt a sajátosságokról, a korabeli betegségekről, majd a szükséges védőoltásokat és ellenanyagokat is átvette.

Odakint a szél belekapott a lefékezett vitorlába, és a fogaskerekek nyekergése váratlanul hasított a csendbe. Doki összerezzent, és becsukta a könyvet. Ujjait szórakozottan végighúzta a simára kopott asztallapon, majd sóhajtva a tenyerébe támasztotta az arcát. Ugyan, mi értelme volt a felkészítésnek?– tűnődött. Semmi sem alakult a terv szerint. Akkor kellett volna továbbhajtania, amikor meglátta a leágazást, ami levezetett a tópartra.

A lefelé vezető szerpentin keskeny szalagján éppen elfért a szekér, így Doki már egyáltalán nem vágyott arra, hogy megelőzze.

A lombhullató erdővel borított, harsány zöld félsziget hívogatóan terült el előtte. Az utat egy leengedett, nehéz láncokon függő csapóhíd keresztezte. Doki gyanakodva nézte, ahogy a szekér ráhajt a korhadtnak látszó pallókra, majd ritmikus dobogás és nyekergés kíséretében átzötyög a tákolmányon. Doki nem volt meggyőződve arról, hogy a szerkezet kibírja a motor több száz kilóját, de nem nagyon maradt más választása. A legrosszabbra felkészülve gurult előre, és csak akkor vette észre, hogy mindkét combjával szorítja a tankot, amikor átért a hídon, és a lába ösztönösen ellazult. Az árnyas erdei környezet egy pillanatra elterelte a figyelmét, és bánta, hogy bukósisakot visel, amitől nem hallja a természetet.

Mire feleszmélt a szekér már eltávolodott, és egy hármas útkereszteződés felé tartott. Doki gázt adott, hogy utolérje.

– Merre van a falu? – kérdezte a barátságtalan férfit, aki hanyagul megemelte az ostorát, egyenesen előre mutatva.

– Maga nem arra jön?

– Nem – felelt a férfi, és jobbra fordította a lovát egy szélmalom felé.

Doki az útmutatásnak megfelelően hajtott tovább.

A szabálytalan sziklákból rakott út nem bizonyult ideálisnak a motorozáshoz. Sőt valószínűleg semmilyen közlekedési eszközhöz, így Doki lassan gurult előre és igyekezett minél több részletet megfigyelni maga körül.

A második kanyarban utolért három színes ruhás leányzót, akik az út szélére húzódva bámultak rá. Doki lelassított.

– Hölgyeim! Jó irányba megyek a falu felé? – kérdezte.

A lányok nem válaszoltak, csak előre mutattak az úton.

– Köszönöm – bólintott Doki, és a következő kanyarban meglátta az első házat.

A kihalt utcán Doki zavartalanul csodálta a középkori spanyol építészet takaros, egyszerű házait. A főutca végén izgatott csoportosulás zárta el az útját. Az emberek riadtan fordultak meg a motor hangját hallva, és bizonytalan üdvözlésre emelt kézzel utat nyitottak neki. Doki mosolygott a sisakja alatt. Rendben lesz minden, nem úgy tűnik, mint a sötét középkor – gondolta.

Ahogy megjelent, az árkádos épületekkel körülvett téren felmorajlott a tömeg. A kőfaragásokkal díszített városháza boltívei alatt hivalkodó ruhában pózoltak a város elöljárói. Közöttük, mozdulatlanságában is rettentő kisugárzásával az inkvizítor ült. Az inkvizítori kikérdezés napja – emlékezett vissza Doki. – De miért öltöztek bohócnak a többiek?

Két, zörgő vértezetet viselő fegyveres kíséretében az egyik bohócruhás elöljáró fenyegetően megindult felé.

– Azonnal kapcsolja ki azt a szerkezetet, és szálljon le! – ordított rá az egyik katona. Doki megnyugodott, hogy a nyelvet jól érti, mert az legalább jelenkori.

Leállította a motort, de ülve maradt, és két lábával a földön támaszkodott.

– Ki maga? – kérdezte az elöljáró.

– Jó napot kívánok! Doki vagyok, az illetékes orvos. A Központ küldött a szokásos ellenőrzésre.

– Vegye le a sisakot!

Doki megadóan bólintott, és lehúzta a bukósisakot.

– Nincs szükségünk orvosra, van gyógyítónk – mutatott oldalra, egy szürke ruhás, szakállas alak felé.

– Természetesen lehet saját gyógyítójuk, de az ellenőrzést…

– Őrség! Vegyék közre! – intett a bohócruhás.

Doki meghökkent, a kabátja alatt óvatosan megtapintotta a derekánál lapuló riasztó pisztolyt. Hallgatnia kellett volna a figyelmeztetésekre, és inkább az éles fegyverét készenlétben tartani.

– Mi már nem tartozunk a Központ fennhatósága alá – emelte meg az állát a bohócruhás. Doki lázasan kutatott az emlékeiben, hátha ő téved, és tényleg rossz helyen jár, de ahogy a férfi dölyfös testtartása egy villanásnyit megingott, már sejtette, hogy hazudik.

– A Központ fennhatósága mindenkire vonatkozik – mondta határozott nyugalommal. – Én vagyok a felelős orvos, és Önök kötelesek biztosítani nekem egy rendelőt.

A férfi dühösen lépett vissza az árkád alatt állókhoz. A tömeg fegyelmezetten sustorgott Doki körül. Nem érezte, hogy ellenségesek lennének. Az elöljárók viselkedését viszont egyáltalán nem értette. Mi ütött ezekbe? Ha nem engedik a szűrést, elvesztik a korukat.

Doki türelmesen várta a tanácskozás végét. A szeme sarkából a körülötte álldogáló polgárokat tanulmányozta. Előzetes elképzeléseivel szemben a népek ép ruházatot viseltek, tisztának és ápoltnak tűntek. A lányok szégyenlősen pillantottak rá, az asszonyok nyíltan bámulták. A férfiak meg az asszonyaikra néztek összehúzott szemmel.

Doki elfojtotta a mosolygását.

A bohócruhás ismét elé lépett, és színpadiasan megköszörülte a torkát.

– Halld a döntésünket! Mivel nincs szükségünk orvosra, így nem kívánunk a városban rendelőt biztosítani neked. Viszont egy hete nincs molnárunk, és a lisztkészletünk fogyóban van, így molnárként hasznodat vesszük. A szállásod a malom épületében lesz. Ha akarsz, ott vizsgálhatsz is, de holnap reggeltől fogadod a gabonát. Ellenszegülésed esetén az inkvizítor mond ítéletet feletted!

Dokiban fellángolt a harag, és ezzel a türelme is elfogyott.

– Ez valami vicc? – kérdezte. – Én orvos vagyok, nem molnár. Itt rajtam kívül senki sem mondhatja meg, hogy mit csinálok!

– Őrség! Elfogni! – ordított az elöljáró, és a katonák kivonták a kardjukat. Doki nem akart hinni a szemének. Nem tartotta magát gyávának, de annyira ostobának sem, hogy szembe szálljon egy szakasznyi páncélos katonával. Előrántotta a pisztoly, és az árkád felé célzott.

A körülötte állók sikítva húzódtak hátrébb. Az inkvizítor felpattant a székből. Az őrség egy pillanatra megtorpant, majd a páncélcsörgés felerősödött. Doki a levegőbe lőtt, közben beindította a motort. A felzúgó, öblös hang elnyomta a katonák dühödt kiáltását. Nagy gázt adott, és a helyben megforduló kerék fekete csíkot rajzolt a kockakövekre. Orrát megcsapta az égett gumi szaga.

Az emberek félreugorva utat nyitottak neki, ahogy kiszáguldott a térről. Tudta, hogy senki sem tudja elkapni, mert nincs mivel. A gyors motor jelentette a biztos menekülést a félszigetről. A fenébe a küldetéssel! Egy éjszakát sem akart ezen a helyen tölteni.

Az erdőre boruló alkonyati félhomályban bizonytalanul tájékozódott. Ahogy az ismerős útkereszteződésnél lelassított, a motor duruzsolását túlharsogta a riadókürt szaggatott hangja, amire nyomban válaszolt egy másik, a félsziget bejárata felől.

– A rohadt életbe! – káromkodott Doki, és csalódottan a tankra támaszkodott. A csapóhidat már rég felhúzták, mire odaér. Fogcsikorgatva indult tovább a malomhoz vezető úton.

© 2017 by Greff Magdi

  • Grey Facebook Icon
  • Grey Instagram Icon